Chapter 01.

Drága olvasóim!
Nagyon örülök, hiszen már akkor volt 3 feliratkozóm, mikor még csak a prológus sem volt fent. A blog már kapott 3 díjat is, amiért különösen is boldog vagyok. És hát itt is van, a mára beígért első rész. Remélem tetszeni fog nektek és továbbra is olvasni fogjátok a történetemet. Jó olvasást hozzá!

xx.Elody

Szeptember 1.
The first day

Egy hangos zajra riadtam fel álmomból. Az éjjeli szekrény felé nyúltam, hátha ott hagytam tegnap este a mobilomat. Kivételes szerencsémre ott volt. Felvettem és megnéztem az időt. Fél hét múlt pár perccel. Csak most vettem észre a dátumot. Ma kezdem az új sulit. Biztos itt is lesznek külön csoportok, ahova beletartozhatsz. Általában a legtöbb gimiben van. Külön a menők, a nyomik, a lányok, és a fiúk. Persze a lányok közben messziről hódítják a fiúkat, miközben szinte mindenüket kiteszik a ruha alól. Felültem és lerugdostam magamról a takarót. Kipattantam gyorsan az ágyból mielőtt visszaaludnék. A tükörképem visszapillantott rám, amint a tükör felé fordultam. Kinyitom az ajtómat és Tylert látom meg, amint rohan a folyosón aztán lefelé a lépcsőn.
- Te állat! Csak kapjalak el! – rohan utána Trenton. Ezek sose bírják szívatás nélkül egy napig sem. Visszafordulok és becsukom az ajtót. Vissza aludni úgysem tudok és nem is lenne helyes. Ismét kinyitom az ajtót, de most ki is megyek a szobámból, egyenesen a konyhába. Az asztalnál ott ül Shep, Nora, Ronan és Tyler.
- Reggelt – huppanok le az egyik forgó bárszékre a konyhapult másik oldalánál.
- Neked is – kántálták kórusban.
- Kérsz valamit reggelire? – érintette meg a vállam Nora.
- Bocsi, de egy falat sem megy le a torkomon. Viszont egy kávé jól esne, köszi.
- Mitől izgulsz? – szegezte rám a tekintetét Shep. Aztán hirtelen tört rá a felismerés. – Tényleg! Első nap a suliban.
- Én inkább börtönnek mondanám, mint sulinak. És egyébként sem lesz ma még nekem tanítás. Nem én vagyok az egyetlen, aki jelentkezett a suliba, szóval egy ilyen kisebb fajta meghallgatás lesz, hogy kik is kerüljenek be. Az előadó teremben tartják, de csak pár tanár meg az igazgató lesz ott.
- Úgyis bekerülsz – adott puszit hátulról az arcomra valaki. – Tehetséges vagy és jó hangod is van. Kell ennél több?!
- Köszi srácok, de azért még izgulok.
- Nincs miért, nyugi – ült le mellém Damien. – Egyébként szívesen elkísérlek. Persze csak, ha nem zavar.
- Azt megköszönném – küldtem felé egy mosolyt. – Legalább nem kell egyedül lennem.
- Ácsi! Csak elkísérlek és annyi. Én nem megyek suliba. Az a te dolgod.
- De van egy nagyobb gondunk is – tett le elém egy csésze kávét Nora. – Tegnap egy kicsit keresgéltem a neten és nem is gondoltam volna, de híresebbek vagyunk mint hittem. Főleg itt Los Angelesben. A Fekete Skorpiók itt nagy hírnévre tettek szert és a tagjainak is tudják a nevét, sőt azonnal fel is ismernek minket. Ja és van egy csomó rajongó táborunk a bunyók miatt. Persze mindenkinek megvan a saját kedvence, így hát rengetek kisebb rajongó klubbot hoztak létre. Nem tudom felismernék - e Damient vagy Ronát.
- Csak ti szólítotok Ronának. A suliban Miro leszek, nem pedig Rona és ennyi – tettem hozzá.
- Ezt viszont vedd fel és mindig hord, nehogy kiszúrják a jelünket – dobott elém egy csöves kesztyűt Tyler. A kesztyű sima fekete volt. Ujjai szinte majdnem teljesen levágva, ráadásul balkezes volt a kesztyű, ami pont kapóra jött mivel a bal kézfejünkön hordjuk a jelet.
- Kösz – vettem fel. – Egyébként mit műveltél megint Trentonnal?
- Mi? Én? Az ég világon semmit! Miért?
- Mer reggel mikor kinyitottam az ajtót előttem rohantál le a lépcsőn, utánad Trentonnal aki azt kiabálta, hogy idézem Te állat! Csak kapjalak el!.
- Ja, hogy arról beszélsz. Semmi különöset, csak egy kis apróság és egy kis testvéri szeretet - mosolygott bájosan, mint egy ovis, aki rossz fát tett a tűzre.
- Biztosan! De én most mentem készülődni – ittam ki a csésze alján lévő utolsó cseppet is. Betettem a mosogatóba és a szobámba mentem. Bekapcsoltam a laptopomat és míg betölt, gondoltam rendbe szedem magam. A fürdőszoba felé vettem az irányt. A fürdő, ami a szobámhoz tartozott aprócska volt és nem is ilyen fullos, viszont lerobbantnak sem mondható. Volt benne egy zuhanyzó, egy wc és egy mosdókagyló. Felette egy kisebb szekrény, ami kívül tükör volt. Megmostam az arcom hideg vízzel, majd fogat is mostam. Hajam kifésültem, szememet pedig szemceruzával kihúztam. Tettem még fel egy kis szempillaspirált is és késznek nyilvánítottam magam.

A szekrényembe kotorászva találtam egy sötét, szakadt rövidnadrágot, aminek a fele szegecsekkel volt kirakva. Hozzá egy sárga Guns ’N’ Roses pólót, rá pedig egy szürkés zöldes kardigánt, ha hidegebb lenne. Felvettem a fekete Conversem, vállamra kaptam az oldaltáskám - ami mostantól a sulis táskám – és a konyhába mentem ismét a többiekhez, csakhogy most már mindenki ott virított.
- Indulhatunk? – állt fel Damien.
- Persze – mosolyogtam rá. Odamentem bátyámhoz és egy puszit adtam arcára. – Majd jövök valamikor.
- Rona! – szólt utánam. – Próbálj ne verekedésbe vagy valami másba keveredni léci az első napom.
- Nem terveztem, de majd jön a balhé magától is – mondtam, majd lepacsiztam Tylerrel, mivel ezt ő szokta mondogatni, ha valami bajba kerül. – Próbálok kideríteni valamit, de nem hiszem, hogy ma már fog sikerülni. Sziasztok – búcsúztam el mindenkitől egy öleléssel. Damiennel elindultunk a csendes utcában. A szemben lévő házból is épp most lépett ki egy lány egy fiú társaságában. Furcsán megnéztek minket, aztán kocsiba szállva már el is hajtottak.
- Neked nem kéne ilyen kesztyűt viselned?
- Én csak egy pillanatra kerülök emberek közé, te pedig egész nap diákoktól hemzsegő folyosókon fogsz utat törni magadnak a termek felé, ahol újabb és újabb diákok várnak és..
- Jól van. Értem – vágtam gyorsan közbe, mert tudtam hosszú, nagyon hosszú monológ lett volna. Damien mindig is jól kitudta magyarázni magát bármilyen helyzetekből. A zsaruknak is kétszer, mikor be akarták vinni verekedés miatt. Sheppel való találkozása kapóra jött neki, mivel verekedhet és még pénzt is kereshet rajta. Az egyik bunyós klubban futottak össze, ahol hamar megkedvelték egymást. És én is hamar megkedveltem őt. Talán ő került a legközelebb hozzám a bandából, persze csak Nora után, mert hát ő mégis csak lány. Egyszer viszont véletlen meghallottam, hogy Damien és Nora beszélgettek a bátyámék szobájában, de az ajtó résnyire nyitva volt. Mindent elmondott Norának az érzéseit, a kétségeit hiszen nem tudta mit csináljon ilyen helyzetben. Szerelmes lett belém, de félt megmondani, hiszen nekem csak barátnak számított és félt Shepleytől is, hogy esetleg hátba támadásnak veszi. Azon az éjszakán elgondolkoztam. Sosem egy pasit láttam benne, hanem tényleg csak egy barátot. De most, hogy felnyílt a szemem eléggé helyesnek tűnt, sőt tetszett is. Viszont az is lehet szerelmes vagyok én is belé. Azóta többször átrágtam magam én is a kétségeimen az érzéseimen és vég kifejlettként azt kaptam, hogy többet érzek iránta, mint puszta barátság, de ez még nem is szerelem. Gondolat menetemből ő szakított ki.
- Megérkeztünk – állt meg előttem.
- Bekísérsz az igazgatóhoz léci? – próbáltam bociszemekkel ránézni, nem tudom sikerült e vagy sem, de végül beadta a derekát.
- Rendben, de csak odáig – azzal zsebre vágta a kezét és elindultunk befelé. Mikor beléptünk sokan furcsán néztek ránk, vagy csak végig mértek minket, aztán folytatták azt amit elkezdtek.
- Hol van az igazgatói? – súgtam Damien fülébe.
- Asszem a tornaterem folyosójánál kell végig menni, utána balra fordulsz és az első ajtó. De nem biztos.
- Bocsi – állítottam meg egy lányt, aki nagy keretes szemüveget viselt és fogszabályzót. Haja kócosan volt lófarokba kötve, mellkasa előtt a könyveket szorongatta két kézzel. – Nem tudod hol van a…
- Kérlek ne üss meg! – azzal elfutott.
- Hát ez furcsa volt – jegyeztem meg. Aztán, mintha meghűlt volna az előtérben a levegő. A túloldalról három lány csörtetett végig a folyosón, tetőtől talpig rózsaszínben. A középső, mint általában a fők előrébb volt a többitől. Előttünk álltak meg, majd a fő, aki nem mellesleg szőke is volt megszólalt nyávogós orrhangon. Azt nem tudom, mitől ilyen a hangja, de irritáló és lehet sok macskakaját evett gyerekkorában, ha ennyire ért a nyávogáshoz.
- Te nem Damien Demino vagy?
- Miért? – sötétült el a szeme Damiennek.
- Kaphatok aláírást? – villogtatta meg a műszempilláit.
- Minek kéne neked az én aláírásom? És honnan tudod a nevem?
- Nagy rajongód vagyok és irtó szexi vagy.
- Na, ebből elég – háborodott fel. Felém fordult adott egy puszit a homlokomra és a fülembe suttogva elköszönt tőlem. Azt is hozzá tette, hogy próbáljam, nem kinyírni ezeket a csajokat, ha véletlenül felidegesítenének. Bólintottam, majd én is adtam egy puszit az arcára búcsúzás képpen, majd ki is ment.
- Te meg ki a fene vagy? – méregetett lenéző pillantásokkal a barbi csajszi.
- Semmi közöd hozzá – vágtam hozzá flegmán. Az egész diáksereg egy emberként fordult felénk és vett körbe minket, majd kitágult pupilláikat meresztgették. Gondolom, nem sokan mertek visszaszólni még ennek a csajnak, ha így reagálnak az ilyenekre.
- Kérdeztem valamit, amire elvárom, hogy válaszolj. Egyébként minek neked egy fél kesztyű? Nincsen tél, te lúzer! – tette csípőjére a kezét. Na itt telt be a pohár. Mégis milyen jogon lúzerez le engem, ha még csak nem is ismer? Miért érdekli mit hordok és mit nem? Ha tehetném, nekiugranék, de nem teszem és megpróbálok Shepley kérésére nem első nap bajba keveredni. Ott lesz a holnapi nap is.
- Hallottam a kérdésed, nem kell felkapni a vizet pláza cica! Egyébként, meg semmi közöd hozzá mit miért veszek fel, ja és a nevemhez sincs semmi közöd – mondtam magabiztos mosollyal az arcomon. Felidézve magamat, nagyon visszafogtam magamat. – Most pedig mennem kell, de további jó napot és kellemes időtöltést a barbiházban – húztam gúnyos vigyorra a szám, majd keresztül vágtam magam a tömegen. A torna terem folyosójáról balra fordulva tényleg megtaláltam az irodát, ahonnan épp egy fiú jött ki. Eléggé az a laza rossz fiús stílusa volt. Mikor beakartam kopogni megszólalt.
- Bocsi, nem te mondtad, azt Mandynek az előbb a halban? – erre csak bólogatni tudtam, ugyanis mogyoró barna szemei rabul ejtették az enyémet. – Szép volt, eddig ezt még sosem tette meg senki, bár nem is merik. Te pedig még nem is ismered, szóval elismerésem. Ma kezdesz?
- Igen ez az első napom – találtam meg végre a hangom.
- Az jó. Melyik osztályba mész?
- 11.
- És a másik épületben leszel a kocka, vagyis az infó szakon, vagy itt a művészetiben?
- Dehogy megyek én kockulni! A művészetibe. És te melyik osztályba jársz? Mert gondolom neked nem ez az első napod.
- Én is annyi, mint te, ráadásul én is művészetibe. Szóval lehet osztálytársak leszünk – küldött felém egy féloldalas mosolyt.
- Nathen Jenson! Azonnal mars órára! – jött egy hatvanas éveiben járó nő felénk, fenyegetően mutogatva. Nyakán már erek dagadtak ki az idegességtől.
- Jobb lesz, ha megyek. Örültem, hogy megismertelek. Szia.
- Szia – intettem neki. Aztán erőt véve magamon bekopogtam az igazgató irodájának ajtaján.
- Bejöhet! – hallottam meg egy mély és rekedtes férfi hangot belülről. Félve benyitottam, és köszöntem.
- Jó napot.
- Áh. Ms.Logas, nagyon örvendek. Elnézését kérem, de nem ma lesz a meghallgatás. Egy kicsit újítottunk a dolgon. Szóval ez annyit takar, hogy párokban kell előadni valamit. Amit önök alkottak. Tegyük fel, hogy ez a valami egy dal lesz, de azt maguknak kell megírni, ugyanígy lehet egy színdarab is, csak persze azt elő kell adni.
- Kit kapok páromnak? Mikorra kell ezt megcsinálni?
- A párját mindjárt kisorsoljuk, ugyanis nem csak ketten vannak újak. Holnap után lesz a meghallgatás, addigra legyenek készen – tolta ki magát a gurulós székkel az asztaltól, majd felállt és felém lépett. Biccentett egyet a fejével, hogy kövessem. Az ölemben lévő táskámat a vállamra dobtam és követtem a dirit. Folyosókról folyosókra sodródtunk, az utat nem igen jegyeztem meg, de sebaj! Lesz rá még alkalmam. Az előadó terembe érve mindenki minket kezdet el nézni. Sokan voltak bent, gondolom mindenki új diák vagy esetleg újra bepróbál kerülni a művészi szakra. Bár ki tudja?! Az igazgató felment a színpadra míg én helyet foglaltam a harmadik sorban.
- Üdvözöllek benneteket. Mielőtt elkezdeném, tisztázok pár változás. Most csak párokba sorolok mindenkit és szerdán, azaz holnap után kerül sor a meghallgatásra. Mindenkinek elő kell adnia egy általa írt dalt, vagy színdarabot. A párok a következők – kezdett bele. Innentől már nem is nagyon figyeltem. Körbe néztem a termen és eléggé stresszes volt a helyzet, hiszen alig ült pár lány a teremben, szóval a tömeg nagyját a fiúk adták ki. Voltak, akik szimpatikusnak tűntek, viszont megakadt a szemem Mandyn és a két suhancán. Ezek mi a fenét keresnek itt?
- Azt utolsó három ember Max Horner, George Atalay, Maureen Logas. Hárman lesznek, mivel páratlanul vagyunk. Sok sikert a továbbiakban és a többi információt a bejárati ajtó melletti hirdetések között találják. Most pedig haza mehetnek, vagy álljanak neki gyakorolni. Szép napot mindenkinek – azzal lesétált a színpadról és elhagyta a termet. Nem tudom ki kicsoda, úgy hogy maximum tippelni tudom csak ki lehet Max és George.
- Bocsi, téged hogy hívnak? – érintette meg valaki a vállam.
- Miro Logas. És téged? Bocsi, titeket? – mert láttam ketten vannak.
- Én Max Horner vagyok ő pedig George Atalay. Nem tudod véletlenül ki az a Maureen Logas?
- Egyébként nagyon hasonlít a nevetek. – szólalt meg végre George is. Ezen csak felkacagtam, míg ők értetlen fejet vágtak.
- Én vagyok akit kerestek, de Mironak szólítsatok léci.
- Ja, oké. Akkor Miro van ötleted mit csináljunk a meghallgatásra?
- Nem kell elkapkodni haver. Mit szólnátok hozzá, ha most elmennénk hozzánk és megismerkednénk egy kicsit jobban? – mondta George.
- Nekem tetszik az ötlet és akkor közben is csinálhatjuk a feladatot – helyeselt Max is. Én csak egy igennel mentem utánuk. Az út csendesen telt nem szólalt meg egyikőnk sem, amit kicsit furcsállottam, de remélem jó fej srácok. Egy 15 perces séta után egy kertes házhoz értünk. George kinyitotta a kaput és mind a ketten udvariasan előre engedtek. Az ajtónál egy kicsit babrált a kulcscsomóval, de végül a házba is bejutottunk. Szép volt belülről is. Beinvitált minket a nappaliba, ahol leültünk a kanapéra, vagyis az én esetemben a fotelba.
- Kértek esetleg inni? Egyébként nyugodtan érezzétek magatokat otthon.
- Nem kérek köszi – huppant a kanapéra Max. – Szóval kezdem. Max Horner a nevem. Anyukámmal élek egyedül. Nincs testvérem és énekelek,dobolok. Azt hiszem ennyi elég is, mert a többit úgy is megtudjátok – mosolygott.
- Akkor én folytatom. George Atalay vagyok. Én a szüleimmel és a hibbant húgommal élek. Gitározok, de az elektromosat jobban szeretem, mint az akusztikusat. Néha szoktam dalokat írni, és egy magán iskolába jártam eddig.
- Úgy érzem én vagyok a következő – mosolyodtam el. Jobban belegondolva megrémültem ettől az ismerkedéstől. Én mit mondjak? Kivel élek? A Fekete Skorpiókkal és a bátyám barátnőjével? Szüleim nincsenek. Majdcsak összekaparok valami kis szösszenetet. Na, kezdjünk is bele. – Az én nevem Maureen Logas, de ne hívjatok így, mert ki nem állhatom. Most költöztem ide Los Angelesbe a bátyámmal és a barátnőjével, mivel velük élek. Szoktam én is dalokat írni és énekelni, de gitáron is játszom. Persze az éneklést eddig csak a zuhany alatt tettem meg, de mivel a bátyám, akit nem mellesleg Shepleynek hívnak, meghallotta és ebbe a suliba íratott be. Szerintem ennyi – fújtam ki a levegőt egy mosoly kíséretében.
- Már meg is van mit fogunk csinálni! – kiáltott fel Max. – Egy dalt adunk elő, amit ti megírtok, én pedig a dallamában segítek, mivel a dalíráshoz egyáltalán nem konyítok egy fikarcnyit sem.
- Jó ötlet – helyeseltünk mind a ketten. A délutánt továbbra is ismerkedéssel töltöttük, de közben a dalt is próbáltuk összerakni. Kiderült a srácokról, hogy nagyon jó fejek és még viccesek is. Azt is megtudtam, már régebb óta ismerik egymást. George megmutatta az egész házukat, ami nagyon szép volt. A tetőtérben voltak gitárjai, dobfelszerelése és minden ilyen egyéb, mint például mikrofon, hangfal, erősítő és egyéb hangszerek. Mint megtudtuk apukája zenész és hangszer boltja van a városban. Max a dobok mögé ült és játszott rajta egy kicsit.
- Várj! – mentem oda hozzá. – Játszd újra az előbbi ritmust – mutattam rá a dobokra. George arcán egy hatalmas mosoly jelent meg és odasétált az egyik gitárhoz. Felvette a ritmus és ő is elkezdett játszani a hangszeren. Jó volt a hangzás és a kivitelezés is. Elkezdtem a dallamra rázni a fejem, majd nekiálltam, csak úgy spontán valamit énekelni.

She lives in a fairy tale
Somewhere too far for us to find
Forgotten the taste and smell
Of the world that she's left behind

It's all about the exposure the lens I told her
The angles were all wrong now
She's ripping wings off of butterflies

Keep your feet on the ground
When your head's in the clouds

Well, go get your shovel
And we'll dig a deep hole
To bury the castle, bury the castle

Well, go get your shovel
And we'll dig a deep hole
To bury the castle, bury the castle

Para pa para pa para

- Ez nagyon jó. Mikor írtad? – tette le Max a dobverőket.
- Ez csak úgy jött. Most így hirtelen. Szokásom ilyet csinálni, ha meghallok egy dallamot akkor próbálok írni rá egy dalt.
- Ez elképesztő – jött mellém George is. – És a hangod is fantasztikus. Ezt a dalt szerinted sikerülne befejezni? Mert ez tökéletes lenne szerdára.
- Rendben szerintem is. Az eddigit leírom majd otthon egy papírra és próbálom folytatni, ha sikerül. Tudjátok hány óra? – kaptam a zsebemhez, amiben a telefonom lapult.
- 17:34. Miért menned kell? – mondta Max gyorsabban mint én.
- Igen, mennem kell.
- Gyere kikísérlek – kapta fel az asztalról a kulcsokat.
- Szia Max, örülök, hogy megismertelek – intettem neki egy utolsót. George kiengedett és tőle is hasonlóképpen búcsúztam. Haza felé bukdácsolva elgondolkodtam az új sulin és a verekedés is eszembe jutott. A suli hirdető tábláján délután láttam egy cetlit. Az volt ráírva, hogy önvédelmi óra, csak saját felelősségre. Lehet szerencsét próbálok benne. Persze csak akkor, ha nem valami ilyen kung-fu meg karate izéket, vagyis megadott mozdulatokat kell csinálni. Azt a bunyót szeretem igazán, amit mi csinálunk. Úgy mozgunk, ahogy szeretnénk és a saját magunk által kifejlesztett vagy esetleg saját magunk kitalált vagy épp ilyet láttál valahol mozdulatokat teszünk. Azt, amit a szívünk súg. Úgy ahogyan mi és csakis mi szeretnénk. Itt nincsenek szabályok, vagy rossz ütések. Olyat ütsz és oda és úgy, ahogy te akarod. Ezért is érzem ezt az egészet az életem részének. Ilyenkor szabadnak és önállónak érzem magam. Megfelelések nélkül, mert senki nem vár el tőlem semmit. Na jó, a többiek a bandából csak annyit, hogy ne verjenek el és ne legyen semmi komolyabb bajom, ugyanis volt már nem is egyszer sérülésem, ami a kórházba vezetett. Utáltam az utána lévő időt. Nem csinálhattam semmit, még a bunyókra se mehettem el, hanem mindig vigyázott rám valaki. De idén érzem valami jó sül ki ebből az egészből. Visszakanyarodva az önvédelmi órára, talán újabb trükköket, mozdulatokat taníthatnak nekem. Ki fogom próbálni az biztos. Észre se vettem, de már haza is értem. Az ajtón belépve ugyanaz az őrültek háza fogadott, mint mindig ilyenkor.
- Sziasztok – dobtam le magam a nappaliban lévő szőnyegre, mivel nem volt se a fotelben sem pedig a kanapén, de még az asztalon se.
- Hogy hogy ilyen későn jöttél? Amúgy milyen volt az első nap hugi?
- Próbáltam és ismerkedtem. Egyébként egész tűrhető. Ja, büszke lehetsz rám, mert nem kerültem semmilyen balhéba – húztam ki magam egy kicsit és emeltem fel büszkén  fejem,  de nem sokáig tartott, ugyanis előtört belőlem a nevetés. – Viszont az egyik csajnak megmondtam a magamét, amit nem nézett jó szemmel. Gondolom sose beszéltek még így vele. De a suliban már szinte bálványozzák a csajt és senki nem meri neki megmondani a magáét.
- Azzal akivel reggel összefutottunk? – vonta fel a szemöldökét Damien, mire válaszul bólintottam egyet. – Az egy hülye picsa! Ne is törődj vele, nem ér az annyit – legyintett.
- Bocsi srácok, de nekem most be kell fejeznem egy dalt és fáradt is vagyok, úgyhogy fent leszek, ha keresnétek.
- Rona várj! – kiáltott utánam Tyler. – Ne feledd, holnap bunyó. Tiéd a harmadik kör. A többit mi is csak holnap tudjuk meg, szóval suliban figyeld a telefonod. Valaki értesíteni fog SMSben.
- Rendben. És nem tudjátok ki lesz még a harmadik körben? – fordultam a nappali irányába hátha kapok választ. Mindenkitől egy nemleges fejrázást kaptam. Megrántottam a vállam és a szobámba mentem. A táskámból elővettem a dalos könyvem, magamat pedig az ágyra a párnák közé dobtam. A dal újra és újra átjárta a testem. A meglévő szöveget lefirkantottam egy új és üres lapra. Tovább játszadoztam az elmémben a hangokkal, mígnem írtam egy újabb versszakot, és így tovább. Nem tudom hol tartok a dalban, sőt még azt se tudtam hány óra van, de már nem bírtam tovább. Felálltam és a könyvemet az éjjeliszekrényre tettem. A szekrényből előszedtem a fehérneműm és egy bő pólót pizsama gyanánt. A fürdőben az ajtót magamra zárva álltam a zuhany alá. Éreztem, ahogyan a víz langyos, olykor pedig forró cseppjei bőrömet melengetik. Tusolás után megmostam az arcom és a fogamat is. Sminklemosóval leszedtem a szememre rakott szemceruzát és társát a szempillaspirált. Amint a fürdőszoba ajtót kinyitottam, látszódott hogyan keveredik a párás levegő a szobáéval. Keresztül menve a kisebb felhőképződményen, bezuhantam az ágyba és lecsuktam a szemem. Nem kellett sokáig várnom, míg elalszom, hiszen nagyon fáradt voltam.